A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt. Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred. Miközben port kavarva vágtáznak a kalapozás elől széledező nézősereg körül, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri. A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol. Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat. Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost. Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol és sivalogva fenyegetőzik. Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét. A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul. Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered. - Hogy hívnak? - kérdezi. - Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled! - Ugyan, ne zsivajogj! - legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. - Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz. - Már aztán miért?! - hördül Nashua. - Nem vagyok eléggé nő? - Nos: nem. Gyerek vagy. - Nem vagyok! - De az vagy! - De nem! - toppant a lány. - Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van? - Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok! - Gyerek! - Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben? - Jassal vagyok. - Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy? - Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? - sóhajt a férfi. A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér. - Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál. - A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül. - Az a Jassal vagy?! - sikolt Nashua. Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján: - Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!

Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni. - Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! - tiltakozik a férfi. Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget. Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság. A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja. - Hohó! - kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. - Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad! Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát. - Ha elengedsz, felkelek rólad - ígéri a férfi. - Jól tennéd! Már éppen ideje! - csattan a felelet. - Akkor hát eressz, vakarcs! A combok szorítása fojtássá fokozódik. - Kövess meg! Most azonnal! - parancsolja Nashua. Viador tovább vigyorog. - Így is jó - nyögi levegőfogyottan. - Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből! - Hanem miért? - hörren a szűz. - Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez. Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra. - Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél - suttogja. - Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Ők sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Ők megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd? - A közelembe ne jöjj! - jajdul a férfi. - Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom. - Hős létedre nem beszélhetsz így! - Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HŐS! - Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát… - És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára! - Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy! - Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra. - Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek! - Szörnyen zajos vagy - sóhajt Jassal. - Na, repülj föl a lóra! Nashua tüstént eleget tesz óhajának. Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé. http://www.fabyen.hu